Vidd tovább a zászlót - 10. alkalommal a Mecseki Láthatatlanok nyomában

Egészen fantasztikus, már-már libabőrös érzés volt ott állni az egykori harcok helyszínén, az egykori harcossal. Az oly sokszor emlegetett szlogen („vidd tovább a zászlót!”) itt tényleg a gyakorlatban valósult meg. Csak ezért a jelenetért megérte az egész!


 

 

Ha tíz éven keresztül szerveződik egy esemény, akkor az nem csak rutint és rengeteg tapasztalatot jelent, hanem azt is, hogy egy idő után nehéz újat mondani, bele lehet fásulni a dologba, és könnyen előfordulhat, hogy csak önismétlésbe megy át az egész. Szolgálhat az adott rendezvény apropójaként bármilyen fontos, példaértékű, hősies történelmi momentum, egy idő után elveszíti a vonzerejét, vagy a szervezők veszítik el a lelkesedésüket. Éppen ezért tartom rendkívül örömtelinek, hogy a X. Mecseki Láthatatlanok Emléktúra olyan újításokkal került megrendezésre, mintha egy teljesen új rendezvényen lettünk volna. Tulajdonképpen ez így is volt.

 

A túra tizedik évfordulója is fontos, de ennél sokkalta fontosabb, hogy az 56-os események, így a legtovább kitartó harcosok, a Mecseki Láthatatlanok is kerek évfordulóhoz érkeztek, méghozzá a hetvenedikhez.

 

Mindezeket tudva, a szervezők érezték, hogy most van jó alkalom arra, hogy egy teljesen új formátummal próbálkozzanak meg. Az eddigi egy napos vezetett túra helyét, amely időtartamából fakadóan mindig csak a hetven évvel ezelőtti események helyszíneinek egy részét tudta bemutatni, egy egész hétvégés túrát hoztak tető alá. Ez nem csak azt jelentette, hogy sokkal több helyszínt tudtunk bejárni, hanem értelemszerűen azt is, hogy sokkal nagyobb távot fogunk teljesíteni (ennek egy részét már sötétedés után, hiszen a rövid novemberi nappalok is szűk kereteket szabtak a túrának mindig!) és azt is, hogy a program része lesz egy erdei turistaházban való elszállásolás is.

 

Az újítás persze kockázatot is rejt magában, hiszen járatlan utakon kell haladni szervezés tekintetében, és azt sem lehet előre kiszámítani, hogy miként reagálnak a potenciális résztvevők. A nehezített körülmények akár el is riaszthatnak mindenkit, pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a túrát megelőző napokban özönvízszerű eső öntözte az országot, ezen belül persze a Mecsek dombjait is. Ám úgy tűnik, hogy az egykori szabadságharcosok szellemisége, valamint a megújított túra kihívásai mégis meggyőzően hatottak, hiszen húsznál többen vállaltuk a megpróbáltatásokat.

 

A Tettyén gyülekeztünk, akárcsak 56-ban a fiatalok, hogy nekivágjunk az erdőknek. Szerencsére szép időnk volt, így az elmúlt napok esőzései inkább csak hasznunkra váltak, bár néha kellett kerülgetni kidőlt fákat, itt-ott dagonya is volt, de a nyáron teljesen kiszáradt patakokban újra víz csörgedezett, ami igazán szép és örömteli látvány volt. Az őszi Mecsek lenyűgöző képet mutat mindig, így jó kedvvel és meglepően gyors tempóval róttuk a kilométereket, szedtük össze szépen a szintemelkedést. Hosszú előadások most nem voltak, de a fontosabb helyeken azért a túra vezetői ezúttal is elmondták az ottani eseményeket.

 

 

 

 

Az első igazi meglepetés dél körül ért minket, hiszen Vágotpusztán, ahol egykor megalakult a Mecseki Szabadságharcos Csoport, megtisztelt bennünket az egyik utolsó élő Mecseki Láthatatlan, Farkas „Joe bácsi” József. Egészen fantasztikus, már-már libabőrös érzés volt ott állni az egykori harcok helyszínén, az egykori harcossal. Az oly sokszor emlegetett szlogen („vidd tovább a zászlót!”) itt tényleg a gyakorlatban valósult meg. Csak ezért a jelenetért megérte az egész!

 

 

 

Vágotpuszta után azonban még jókora út várt ránk. Az ilyen túrák remek alkalmat biztosítanak arra is, hogy jókat beszélgessünk olyanokkal, akikkel a rohanó hétköznapokban erre ritkán nyílik lehetőség, így nem hagytuk ki ezt a ziccert sem.

 

 

 

 

Délután öt felé aztán szépen kezdett ránk sötétedni, de még előttünk volt vagy 15 kilométer. Innentől kezdve fejlámpáink fényénél mentünk tovább. Aki volt már efféle túrán, az tudja, hogy egészen speciális hangulata van annak, amikor egy nagyobb csapat, a sötét erdőben így halad előre. Eddigre azonban már kezdtek a fáradtság jelei is mutatkozni egyre többeknél. Itt kell szólni arról, hogy egy ekkora túrán milyen lényeges a felszerelés jó összeállítása. Nem csak abból a szempontból, hogy milyen kényelmes/vízálló/szélálló ruházatban jön valaki, hanem, hogy mennyi és milyen élelmet és vizet hoz magával. Hiszen, a nagyobb ellátmány több és választékosabb kalória- és folyadékpótlást tesz lehetővé, de azt bizony cipelni is kell. Ha valaki kevesebb ellátmánnyal indul el, annak kevesebbet kell cipelnie, viszont lehet, hogy nem lesz miből visszapótolnia. Kisújbányánál volt az utolsó megállónk, ahol a szervezők feldobták a lehetőséget, hogy, akik kevésbé edzettek, azokat innen a szálláshelyre el tudják szállítani autókkal, de mindenki összeszorította a fogát, és a hősök példájából erőt merítve gyalogolt tovább. Végül 45,5 kilométer, és jó sok szint legyűrése után értünk egy erdei turistaszállásra, ahol az éjszakát töltöttük. Hála és nagy köszönet a szervezőknek, valamint a háttérlogisztikát üzemeltető bajtársaknak, akik itt egy életmentő bográcsossal, és forró teával vártak minket. Röviden átbeszéltük a nap élményeit, és nyugovóra tértünk, ki a rendelkezésre álló ágyakban, bevállalósabbak pedig hálózsák-derékalj kombóval odakint.

 

A kaszárnya körülmények „speciális éjszakai hangulata” után fagyos reggelre ébredtünk. Ha nem is villámgyorsan, de megreggeliztünk (köszönet egy közelben lakó ismerősnek, aki meglepett minket a betervezetten felül is néhány finom falattal!), összekészültünk, és nekivágtunk a vasárnapi túrának. Lehet, hogy ezen a napon csak húsz kilométer volt a táv, de lábainkban az előző nappal már ez sem tűnt olyan kevésnek. Fontos kiemelni, hogy ezúttal is mindenki beleállt a feladatba, a feladás nem volt opció senkinél. A szabadságharcosok egyik rajtaütésének a helyszíne, a Varasdi völgyhíd volt az első nagyobb megállónk, ahonnan már csak kisebb szünetekkel, és egy jó nagy kanyarral mentünk Pécsváradra, ahol szintén egy jól dokumentált rajtaütés történt, és, az egyik szabadságharcos, Málics Ottó halálos lövést kapott. Emléktábláját természetesen megkoszorúztuk.

 

 

 

Ezután jöhetett a szokásos oklevelek kiosztása, de szintén az idei év újítása volt, hogy a két napot sikerrel teljesítők, kaptak egy nagyon szép kivitelezésű felvarrót is.

 

 

Nagyon-nagy köszönet a szervezőknek, a Légió Hungária Tolna-Baranya Divíziójának, komoly munkát raktak ebbe a hétvégébe, de biztos vagyok benne, hogy ezt a túrát mindenki a legszebb élményei között fogja őrizni, és minden csepp verejték, minden fájdalom megérte!

 

 

Dicsőség a Hősöknek!

 

Pataki János, Légió Hungária vezetőségi tag